A Rynair nevű szuperutasbarát cég volt szíves felhívni a figyelmemet, arra, hogy csak egy darab, és 50X40X20 cm-es csomagot vihetek magammal. Ez természetesen minden nehézség nélkül megoldható. Sőt teológiai dimenziója is van a dolognak: eltűnődhetek, hogy mi is az igazán fontos számomra az elkövetkező 10 napban? Bár kétlem, hogy őket a kérdés eme dimenziója valóban foglalkoztatja…
Ferihegyre a reptéri kisbusszal mentem ki a sulitól. Egyedüli nehézséget az időjárás jelentette. Hol szemerkélt, esett, hol szakadat… Szerencsém volt, amikor befutott a járat, akkor csak szemerkélt. Ráadásul egyedüli utas voltam. A reptéri biztonságiak kellőképpen átnéztek, de nem találtak rajtam, bennem semmi kivetnivalót, tehát kezdődhetett a másfél órás semmittevés. Amikor végre a beszálláshoz közeledvén becsekkoltam, a néni meglepően rendes volt. Közölte, hogy a középső ülésen nem fogok elférni. Üljek ugyanabban a sorban az ablakhoz. Nocsak, hogy mik vannak! Igenám, de amikor felszálltam a gépre, nem figyeltem eléggé, és nem vettem észre, hogy azon az oldalon nincs elsősor, így elszámoltam a sort… Kisvártatva meg is érkezett egy Fidel Castro kinézetű fazon, és ékes angol nyelven közölte, hogy az az ő helye. És mit képzelek… Ezek a ami fiatalok, akik nem tudják, hogy oda kell ülni a hová a jegyük szól…. stb. Mivel a nyelvtanulás kezdetén vagyok és hála a diákjaimnak kötélidegeim vannak, nem szóltam vissza neki. A stewardess elkérte a beszállókártyámat, és beültetett a sor közepi eredeti helyemre. Ez van. De az nevet igazán, aki a végén nevet. A Stromboli környékén végre kiértünk a felhőből. Innentől a nap Fidel szemébe tűzött, én meg megcsodálhattam teljes szépségében az Etnát.
A megérkezés után gyorsan megtaláltam a nyelviskola figuráját, aki szívből örült, hogy megismerhetett, gyorsan csinált rólam a mobiljával egy fényképet a diákigazolványomba, és előkotorta az indiai taxist, aki elvitt a szállásra. Az autónál beraktam a táskámat a hátsó ülésre, majd egy laza mozdulattal elindultam az anyósülés felé, ahol legnagyobb meglepetésemre a kormány volt… Ja, ez angol világrész…
A péntek esti csúcsforgalomnak hála beszélgethettünk egy adagot. Tisztáztuk, hogy én Budapestről jövök, ami Magyarországon van, ő meg az indiai Kerala államból. Megbeszéltük, hogy Magyarországon magyarul beszélnek és nem németül, bár az idősebbek közül sokan beszélnek németül, míg a fiatalok inkább az angolt tanulják idegen nyelvként. Az ő anyanyelve a kerealai, ami más, mint a többi indiai nyelv. A nyelvészet után jött egy kis földrajz is, így felvilágosítottam, hogy Magyarország Ausztriával határos, nem Belgiummal, és Csehország se szomszédos ország. A további kölcsönös ismeretbővítésnek a megérkezés vetett véget. A szálláson a portással elintéztük az adminisztrációt, és megkaptam a szobakulcs helyett a szobamágneskártyát. Majd, mint aki jól végezte dolgát, körülnéztem a szállás körül és elmentem vacsorázni. Egy tengerparti kisvendéglőben stuffed aubergines-t ettem hasábburgonyával, és helyi sörrel. A kaja az fűszeres darált hús volt sütve, különféle nyers és főtt zöldséggel.
A szállás a nyelviskola épületében van, a harmadik emeleten, két utcányira a tengerparttól St Julian’s városában. Az elnevezés kicsit csalóka, mert a főváros, Valetta, körül a különféle települések lényegében összenőttek. Azt, hogy az ember az egyik településről átért a másikra onnan lehet észrevenni, hogy más színű és formájú az utcai szemetes…
